Olvasókör II. Klaus Douglas: Isten szeretetének ünnepe. Első alapelem: A zene

"Meg vagyok győződve arról, hogy az "új istentisztelet" nem létezhet könnyűzene nélkül" 

Klaus Douglas

Újraindult olvasókörünk első alkalmának témája az istentisztelet tíz alapeleme közül a zene volt. Sok szó esett már erről a tavalyi beszélgetések alkalmával is.

Az összejövetel alapvetően két kérdés köré szerveződött, ezeket, és az elhangzott válaszokat, véleményeket szeretném az alábbiakban bemutatni. (Egy középre rendezett szakasz egy megszólalást vázol fel.)

Van -e számunkra, emberek számára "szent zene", van -e olyan kritérium, ami meghatározza, hogy egy zene elhangozhat-e egy istentiszteleten?

Dávid elég formabontó személyiség volt ilyen téren a maga idejében, ezért ha az ő példáját vesszük, akkor nincs ilyen.

Nem lehet felállítani ilyen kritériumot. Nem azon múlik, hogy milyen harmóniák, milyen ritmusok vannak benne, milyen hangszerekkel adják elő, milyen hagerővel. Ez mind változhat, és lehet mind Isten kezében. Eszköz a dicsőítésben, és eszköz az emberek megszólítására. Azt, hogy mi szólaljon meg az istentiszteleten az befolyásolja, hogy mi mit tudunk elfogadni, milyenek a szokásaink. Egy afrikai gyülekezet éneke tőlünk teljesen idegen lehet, míg egy kemény rockot játszó evangelizáló zenekar előadása sokat jelenthet az ebben felnőtt nemzedéknek.

A rómaiakhoz írt levélben olvashatunk arról, hogy amit nem hittel teszünk, az bűn.Ugyanakkor Isten a maga személyében mindent be tud fogadni. Tehát ha én valamit hittel teszek (adott esetben könnyűzenei dicsőítő énekeket énekelek), azt ő el tudja fogadni. Persze ebben az is benne van, hogy ne sértsük meg azokat, akik körülöttünk vannak. Felelősségünk van a környezetünk felé.

Kritériumok a tartalomra biztosan vonatkoznak.

Isten toleranciája sokkal nagyobb, mint a miénk. Isten nem a külsőt nézi, hanem a szívet. Ha a szívben hit van és törekvés, akkor az neki kedves. A könyv is említi azt, hogy kezdetben, az arénákban a keresztény égetések hangulatát sokszor víziorgona játékkal "emelték", ezért a korai kereszténység időszakában elképzelhetetlen volt, hogy a templomokba beengedjék az orgonát, mint dicsőítést kísérő hangszert. Ma pedig azt kelthet megütközét, ha az istentisztelet alatt nem az orgona kíséri a gyülekezet énekét, hanem mondjuk gitár.

Olyan indulatokat is hozhatnak elő modern zenék, amelyek biztos nem állhatják meg helyüket a templomban. Sőt, vannak olyan zenék, amelyek akár szét is kergethetnek egy gyülekezetet. Az egyéni ingerküszöb is változhat, sokak számára már a jazz is feszeget bizonyos határokat, mások akár a metált is érezhetik lélekemelőnek. Hangzott már el az a mondat egy ifjúsági órán egy gitáros énekre, hogy "jaj, ez olyan öreges..."

A zenének sokféle szerepét és feladatát vázolja a könyv. Szerintetek elsődlegesen mi a szerepe? Ha súlyozni kellene azt a 10 pontot, amiről ír a könyv, ti mit tennétek az első helyre?

Nekem sokáig semmit nem mondott egy zene. Most már számomra az a része az istentiszteletnek, amikor kinyílok, és úgymond befogadóképessé válok az Isten Igéje előtt.

Amikor valaki beszél, a megszokott kommunikációs utat használja. Az nem okoz újdonságot, meglepetést, mert befogadjuk és kész. A zene viszont az a csatorna, amit nem tudunk a hagyományos érzékszerveinkkel megragadni, hanem a lelkünkkel, de még inkább a szellemünkkel fogjuk meg, arra van hatással, azt érinti meg. Az lenne a legfontosabb szerepe, hogy az ember belsejét felrázza, felvillanyozódjon, és képes legyen arra, hogy amikor Isten szól, azt is befogadja.

(Itt tettünk egy kis kitérőt abba az irányba, amin több történelmi egyházon belül is vannak viták, miszerint kérdés lehet az, hogy célja -e egy dicsőítő éneknek, hogy extatikus állapotot érjen el? Tőlünk ez távol áll, Dávid királytól nem állt távol, de kell -e az nekünk, hogy Dávid legyen a példa ebben az esetben? Nem valószínű.)

A zenének közösségépítő szerepe van. Mindenki részt vehet benne. Ami elhangzik, az az egész gyülekezet részéről jövő dicsőítés. Az istentisztelet többi része, például az imádság, az igehirdetés, vagy akár a Biblia olvasás mind olyan mozzanat, ahol csak egyvalakinek a hangja hallatszik, az ének viszont olyan, ahol az egész közösség hangja megszólal, és ilyen formán ez a közösség kifejezése: most egyek vagyunk, és úgy vagyunk egyek, hogy Krisztus közelében vagyunk együtt, és az ő dícséretében vagyunk egyek. Persze van, aki nagyon átélve, nagyon lelkesen, van aki a megszokott módon, van aki csak a helyét keresve, de mégis, amikor megszólal egy ilyen ének, annak az eredője annak a közösségnek a kifejeződése. Nem mindenki ugyanolyan lelkesedéssel, de talán ugyanazzal a lelkülettel van benne. Nekem ez az, ami nagyon hangsúlyos. Ezért lenne fontos a régi énekeket is többször visszahozni, és újakat is megtanulni. Legyen rá idő és alkalom, az énekeket úgy énekelni, hogy abban egy kicsit én is benne vagyok. Jussunk el addig, hogy legyen "kedves énekem", ami hozzám valamiért nagyon közel áll.

A múltra is emlékezünk. Alapvetően arra gondolok istentisztelet alatt, hogy ez nem csak a mi ünnepünk, hanem belekapcsolódunk abba a sorba, ami nem csak a gyülekezeté, hanem a jelenlegi evangélikus egyházé is, belekapcsolódunk a múltba, és vélhetően a jövőbe is. Így a dimenziója több annál, minthogy ott és akkor elhangzik egy ének, és ez elég nagy reménységet és erőt adó dolog, hogy vannak és voltak még egy páran, akik ezt énekelték. Az Isten dicséretébe belekapcsolódni egy kicsit időtlen dolog is számomra. Innen nézve egyáltalán nem mindegy, hogyan hangzik az ének. hangozhat gyengén, de akkor tegyük mellé, hogy nem tudnánk -e ugyanezt méltóbban és szebben, az Isten dicsőségét közelebb hozóan?