TORDAS-GYÚRÓI TÁRSULT EVANGÉLIKUS EGYHÁZKÖZSÉG

2017. április 9.

Szupplikáció gyülekezetünkben – Igével szolgált Nagy Dániel negyedéves teológus-lekész szakos hallgató az Evangélikus Hittudományi Egyetemről

Böjti vasárnapi istentiszteleten látta vendégül gyülekezetünk márciusban Nagy Dániel negyedéves teológus-lelkész szakos hallgatót, az Evangélikus Hittudományi Egyetem diákját.

Mi is a célja ennek a hagyományos alkalomnak? A kifejezés magyarázata szerint: „Szupplikáció: Régi evangélikus egyházi adománygyűjtés, amelynek során az evangélikus lelkészképzést támogatják a gyülekezetek. Egy-egy vasárnapon teológus hallgatók vagy teológiai tanárok ellátogatnak a gyülekezetekbe, ott igehirdetéssel szolgálnak, beszámolnak a lelkészképzésről. A hívek pedig pénzt gyűjtenek, amely a lelkészképzés és utánpótlást támogatja.” 


Kattintás után elolvashatják, miről beszélgettünk vendég igehirdetőnkkel.


Mi, a gyülekezet tagjai minden évben várakozással nézünk ezen találkozások elébe, hiszen mindig jó szembesülni azzal, vannak még lelkes, megszólított fiatalok, akik továbbadják az Evangéliumot. Minden bizonnyal ilyenkor többen elgondolkozunk azon, mi visz egy 18 éves ifjút erre a nem kevés küzdelemmel járó pályára? Honnan jött, milyen elhívást kapott, és milyen tervei vannak a lelkésszé avatása utáni életére?  Kíváncsian tekintünk az igehirdetés elébe, hisz mindig építő jellegű megtapasztalni, hogy valaki a gyülekezetben eddig megszokottaktól eltérő hangsúlyokkal, más szemszögből szolgál igei magyarázattal.

Idei vendégünk, Nagy Dániel nem kapott könnyű feladatot, mikor Lukács evangéliumának 11. fejezetének azon részéről kellett beszélnie, melyben Jézust Belzebub szövetségesének mondják. Saját bevallása szerint is megizzadt készülés közben. Erőfeszítését azonban siker koronázta, szép prédikációt hallottunk, emlékezni fogunk rá.

Istentisztelet után röviden mesélt tanulmányairól önmagáról, és arról, hogyan választotta a Hittudományi Egyetemet.

Egyetemünk igen kis létszámú intézmény, levelezőszakos hallgatókkal együtt összesen 160 diákja van, ebből mintegy 50 teológus-lelkész szakos hallgató. Tavaly csak hárman nyertek erre a szakra felvételt. Az idén ennél jóval többen jelentkeztek a teológiára, aminek mindenki nagyon örül. 
A teológiai egyetemi élet nem átlagos, és a kollégium sem átlagos. Családias a hangulat, mindannyian ismerjük egymást, a tanárok is ismernek minket, jól oda tudunk figyelni a másikra. Rektor Úr fogalmazott úgy, hogy egymás pszichológusai  és segítői  is lehetünk ebben a helyzetben egy személyben. 
Fiatalos, lendületes itt az élet. Aki szeretné, az meg fogja találni a saját énjét, azt, ami őt érdekli, ami mélyíteni tudja hitét, de közben alkalmat ad a kikapcsolódásra is. Rengeteg programot és lehetőséget kínál az egyetem és a kollégium is. Persze semmi nem kötelező, de jó programjaink vannak, amelyek előre tudnak segíteni a tanulásban, és segítenek a lelki növekedésben. Van lehetőség elmélyedésre, elcsendesedésre, de hangoskodásra, koncertekre is. Böjti és adventi alkalmak, félévkezdő csendes hétvégék, mind a mi fejlődésünket szolgálják. Jó itt élni, jó itt tanulni.

Én Somogy megyéből származom, a Tab és környéke Evangélikus Egyházközségből, annak is  a belegkéri kis filiájából érkeztem. 2013-ban érettségiztem a Bonyhádi Evangélikus Gimnáziumban, innen kerültem a teológiára. Előtte 3 évig színésznek készültem, majd mérnöknek. A felvételin jelentkeztem mérnöknek és ugyanakkor teológusnak is. Az az érdekes helyzet állt elő, hogy mindkét helyre felvettek egyszerre. Döntenem kellett, hogyan tovább, merre induljak. De ne ugorjunk ennyire előre, néhány szó arról, hogyan kerültem ezen érdekes dilemma elé, mik voltak az előzmények.

Irigylem azokat a teológus társaimat, vagy már gyakorló lelkészeket, akik tudnak egy konkrét élményt mondani, vagy dátumhoz tudják kötni a pillanatot, amikor megtértek. Nagyon sajnálom, hogy én nem tudok ilyet mondani. Nem tudom egy konkrét eseményhez kötni sem a megtérésemet, sem azt, hogy mikért választottam kitérőkkel teli kanyargós utamon mégis a teológiát. Hosszú folyamat volt az életemben már eleve az is, hogy eljutottam addig, hogy elhatároztam, beadom a jelentkezésemet a teológiára. 

Bonyhádon érettségiztem 2013-ban. 2008-ban kerültem a városba az Arany János Tehetséggondozó Program keretein belül. Én magam is, és később tanáraim is úgy látták, hogy a matematika-fizika az a terület, ami nekem nagyon jól megy, esetleg ezen a vonalon tanulhatnék tovább. Szakkörökre és versenyekre jártam. Még ebben az időszakban bekerültem a helyi kis művészeti műhelybe, ami a művelődési központban működött. Ez a közeg kiszakított egy kicsit az iskola világából, kikapcsolt, jól éreztem ott magam. Olyan nagy benyomást tett mindez rám, hogy megszületett bennem az elhatározás, megpróbálkozom bejutni a Színművészeti Egyetemre. Három évig készültem rá. Nagyon sokat tanultam, rengeteg színdarabban szerepeltem. Több művészeti műhelyben dolgoztam, például a városi Vörösmarty Színjátszó körben, és ettől függetlenül egy 21. művészeti műhely nevű kezdeményezésben is. Sajnos később meghalt a rendezőnk, ez pedig azt is jelentette, hogy ez a társaság gyakorlatilag szétszéledt, nem volt már, aki összefogjon minket. Az itt kötött barátságok azonban megmaradtak, többen közülük Budapesten élnek jelenleg, velük most is sokat találkozom. Végeredményben a színjátszással megélt három éves időszak végén nekem valamiért az volt az érzésem, hogy mégsem kérek ebből az útból, mert nem érzem a sajátomnak. Ennek ellenére azért igazság szerint rengeteget tanultam ebből az időszakból, amit most is használok, használhatok mindennapi életemben, legyen szó akár a színpadi létről, a rendezésről, vagy a dramaturgiáról. 

Sokat hoztam ebből az időszakból magammal lelkiekben is. 

Szigethy Szilárd lelkész volt a lelki vezetőm, nekem „A Lelkész”, mondhatjuk, hogy a „Lelki Atyám”. Vele a gimnáziumi idő alatt rengeteget találkoztunk, beszélgettünk. Annak idején ő javasolta a Bonyhádi Evangélikus Gimnáziumot is. Nagyon jó választásnak bizonyult, sok lelki útravalót kaptam itt az 5 év alatt. Aztán eljött 20013 februárja, ott álltam érettségi és felvételi előtt angol, történelem és hittan fakultációkkal, és nem tudtam, merre tovább. Nagy gondban voltam. Végül megjelöltem a Kaposvári egyetem gépészmérnöki szakát, és megjelöltem a teljesen más felvételi eljárás alá eső Hittudományi Egyetemet is, mert úgy éreztem, „nem-világi” út felé vezet az én továbbtanulásom. 

Hétfői napon volt a teológiai felvételi, pénteken már kaptam az értesítést, hogy felvettek. Nem sokkal később a kaposvári egyetem is arról értesített, hogy oda is felvettek. Válaszút előtt álltam, két egymással szöges ellentétben lévő lehetőség közül kellett választanom. A teológia azonban jobban vonzott. Úgy éreztem, most vagy soha! Gépészmérnök bármikor lehet belőlem, de a teológiára most érzek elhívást. Ezért amellett döntöttem. 

Már a kezdet sem volt egyszerű egyébként, mert épp az évkezdő nyitó alkalom idején, amit úgy neveznek, hogy pasztorál-pszichológiai szeminárium meghalt egy középiskolai osztálytársam, egy súlyos betegségben, és az iskolai elfoglaltság miatt én nem tudtam ott lenni a temetésén. Megrázó élmény volt ez nekem, tudni, hogy ott kellene lennem, mert ez egy utolsó út, egy búcsú. 

Persze még ezen kívül is sok minden történt velem az egyetem elején, ami küzdelmet jelentett. Nem mindig minden olyan egyértelmű, ahogy én vagy mások is azt elképzeljük. Rengeteg ingadozás van bennem azóta is, hogy ott akarok–e én valóban lenni, ott van–e a helyem, oda való vagyok–e. Első év végén például nem sikerültek a vizsgáim héberből és görögből. Ez nekem egy nagyon nagy próbatétel volt, felmerült bennem, hogy akkor most hogy is állunk, valóban itt van–e az én helyem, miért nem megy ez a két alaptantárgy? Ekkor komolyan elgondolkodtam a folytatásról, illetve arról, hogy talán abba kellene hagynom.  

Azon a nyáron adódott Vas megyében négy istentisztelet, amit meg kellett tartani, és ezeket én elvállaltam. Nagy önbizalommal vállaltam, hiszen úgy éreztem, a színházi rutinom képessé tesz arra, hogy kiálljak az emberek elé, és beszéljek. Hát igen, kiálltam. Remegő kézzel, remegő lábbal álltam, és remegő hanggal beszéltem. Az Ároni-áldás után a szememből folyó könnyekkel léptem a gyülekezet elé elköszönéskor. Felejthetetlen élmény volt hirdetni Isten Igéjét. Na, ez az élmény jó erősen meglökött a „vissza” irányba, a teológiai tanulmányok felé, pedig ezen a ponton tényleg komolyan gondolkodtam már azon, hogy mi is lesz velem. Voltak még ezek után is ingadozásaim. De az Úr mindig megtalálja, hogy hol van az a pont, ahol vissza lehet tessékelni az embert a neki jelölt helyre. Volt egy autóbalesetem, ahol nyolcad magammal ültem a balesetet szenvedett járműben, mindannyian teológus hallgatók voltunk. Sértetlenül szálltunk ki az autóból egy frontális karambol után. Ez egy nagyon erős élmény volt arról, hogy az Úr mindig velünk van, gondot visel ránk. Vannak tehát hullámvölgyek és hegyek az életemben, mint úgy látom minden teológustársam életében.

Mesélt terveiről is a jövőbe tekintve.

Milyen irányban szeretnék menni, mint lelkész? Még legalább 3 évem van a tanulmányaimból a tantárgyi halasztások miatt, ezért tudom azt, hogy van időm még ezen gondolkodni. Azt már tudom, hogy iskolalelkész nem feltétlenül szeretnék lenni. Alapjában véve szeretek gyerekekkel foglalkozni, de mégsem ez az én világom, nem szeretnék nagyrészt csak erre koncentrálni. Mivel kis faluban nőttem fel, engem vonz a vidék, a csend és a nyugalom, viszont felkerülvén Budapestre kinyílt előttem a világ, és élvezem ezt a nagyvárosi környezetet is. Pályámat illetően engem egy középút motivál a falu és a nagyváros között. Persze alapjában véve, ha Isten oda rendel, szívesen szolgálok majd kistelepülésen, vagy Budapesten is, de ha lehetőségek közül kell majd választanom, valószínűleg a kettő közti átmenetet választom. 

A missziói feladatok vonzanak leginkább a lelkipásztori szolgálat összetett tevékenységei közül. Láttam már több ízben missziói munkát fiatalok, idősek körében, börtönben, és romák között is. De a lelkigondozás is közel áll hozzám: érdekel az emberek belső világa, mit gondolnak, hogyan, és miért gondolkodnak adott módon, és hogyan lehet nekik segíteni, ha igénylik? Hogyan lehet nehéz időszakot élő embereket kísérni adott életútjukon, gyászban, vagy boldogságban? Mindezek érdekes kérdések számomra, szívesen szolgálnék ilyen téren is egy gyülekezetben.

Gyermekkoromtól fogva sok halálesetet éltem át a családban, sok temetésen jártam. rájöttem, hogy ilyen esetekben az ad erőt, hogy az ember Isten Igéjével áll ki a gyászoló sokaság elé. És csak ez ad erőt. Ehhez kapcsolódóan foglalkoztat a vigasztalás kérdése is. Több olyan feladatban, projektben is részt vettem már az egyetemen, amin azt kellett megfogalmazni, hogyan tudok vigasztalást nyújtani majd, ha talán bizonyos élethelyzetben én magam is vigasztalásra szorulok. És mi történik akkor, ha én kapok vigasztalást, hogyan tudom azt fogadni? Érdekes, fontos, és engem nagyon érdeklő kérdések ezek is.

Azért vonz a gyülekezeti lelkész lét, mert úgy érzem, sokkal szabadabb, mint például egy iskolalelkészség, ahol a szolgálattevő kezét a pedagógiai, didaktikai módszerek sokkal jobban kötik. Ott van azonban a nehézsége is, hogy sok embert kell összefogni, és egy közösséget egy célért fenntartani, ott vannak a felújítások, és különböző projektek. Ezek engem vonzanak és érdekelnek, amellett, hogy hatalmas nehézséget jelenthet adott esetben egy gyülekezetnek megszervezni egy felújítást, vagy pályázatot írni. A nyitottság és egyben a zártság ami engem vonz. Én magam is többször látszom nyitottnak, ugyanakkor tudom magamról, hogy alapjában véve zárkózott ember vagyok.

Végezetül arról beszélgettünk pár szót, hogy mely Igeszakaszok jelentettek számára sokat, segítették át eddigi élete, tanulmányai során?

Komolyságból és vigasztalásból fakadó énemből adódóan a 23. zsoltár, annak is az a része, amely úgy szól, hogy „Még ha a halál árnyékának völgyében járok is, nem félek a gonosztól, mert te velem vagy…” (23. Zsolt. 4.) mindig meg tud érinteni.
A másik számomra sokat jelentő rész pedig így hangzik: „Mert meg vagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban." (Róm8, 38-39.)


Köszönjük Nagy Dánielnek, hogy eljött közénk hirdetni Isten Igéjét. Áldást kérünk életére és hivatására. Kívánunk neki örömteli napokat a Teológus Otthonban, aztán pedig azt, hogy megtalálja a gyülekezetet, ahol ő az Úr tervei szerint a legnagyobb szolgálatot végezheti! 



2 megjegyzés: