„A Lélek gyümölcse pedig: szeretet, …türelem…” (Gal 5,22)

Végre nem szakad sem az eső sem a hó, így a gyerekek az udvaron hintáznak, szaladgálnak. Lassan 4 óra, elkezdődik az összejövetel. Húsvét hétfői gyerekistentisztelet.  

A nagyobbak első szóra jönnek, a kisebbek másodikra sem. Van, aki szabályosan lázad, végül sikerül meggyőzni. A teremben is elmegy pár perc annak eldöntésével, ki hol ül, kinek jut énekeskönyv.  A legkisebbem nehezményezi, hogy a mögötte ülő az ő széke lábtartójára teszi a lábát, ezért folyamatosan nyafog. Megkérem a kislányt, hogy a békesség kedvéért vegye le a lábát a székről. A kislány jófej, megteszi. A nyafogás nem szűnik, most az ölembe akar ülni. Az alkalom közben elkezdődött, éneklünk. R. akkora zajt csap egymagában, hogy már engem zavar. Nem hiszem el, hogy ő, aki eddig mindig békésen járkált és nézelődött, most, hogy egy kis nyugalomra és csendre lenne szükség, zajong.  Az előttünk ülő kislány haját akarja simogatni, aki ezt érthető módon annyira nem díjazza. R. nem tágít. Emmauszi tanítványok, próféták és próféciák. A gyerekeknek képeket kell párosítaniuk az eseményekkel. Megnyugodva látom, hogy legalább másodikosaink mintadiákként ülnek és vesznek részt a beszélgetésben.  A kisebbek is megpróbálnak figyelni, de azért ők már jobban elkalandoznak. A legkisebb pedig azóta is küzd valamivel. Hangosan persze. Megunom, kiviszem, és „lekenyerezem” egy otthonról hozott pogácsával. Visszamegyünk. Részéről végre csend van. Egy ideig. Közben mindenki lelkesen tűzi a táblára a lapokat, gyerek és felnőtt válaszol a felmerülő kérdésekre. Még mindig meglep, hogy a kicsik is milyen sokat tudnak a bibliai eseményekről. És a felnőttön is kifoghat néha egy-egy hirtelen jött kérdés. A lelkész azonban kitartóan közeledik célja felé, a végén összeáll a kép, a rajzok felkerülnek a táblára, megbeszéli a csemetékkel a lényeges dolgokat, tisztázza a félreértéseket, leguggol közéjük, kérdez és magyaráz rendületlenül.  A kicsik bár ügyesek, már többször felállnak a helyükről, részükről egyre nagyobb az alapzaj. Hiába, az ovisok figyelme még nagyon korlátozott. Mindig is tudtam, hogy a lelkészünk türelmes. De hogy ennyire… Mire mi, felnőttek közös énekléssel  befejezzük az istentiszteletet, a gyerkőcök már a kisteremben alkotnak. Mi pedig énekelünk. És még egyet. Hú, még ezt is! Ez is milyen jó! 122? Tényleg, ez a kedvencem! Jó, de az olyan hosszú, énekeljük csak az első három versszakot… De miért? Pont a negyediket hagyjuk ki? Jó, énekeljük el mind az ötöt. Nehezen hagyjuk abba. Végül imára csendesedünk. Csend van valóban. Imádkozunk a jelen- és távollevőkért, azért, hogy itt összegyűlhettünk. Megköszönjük Istennek gyermekeinket, hogy éppen őket adta nekünk, és egyengethetjük életüket ebben a megtartó közösségben.

Mennyei Atyánk! Hálát adok Neked, amiért a gyerekekkel ilyen türelmes, megértő és őket őszintén szerető lelki vezetőt adtál gyülekezetünk élére. Kérlek, segítsd őt munkájában, és add, hogy lelkesedése még sokáig elkísérje csemetéinket és minket, felnőtteket is, hogy a hit útján járva végül Hozzád juthassunk. Ámen.

A bejegyzést készítette: KÁE